Hell István - Törzsök Erika

A ZÁMOLYI ROMÁK

A Francia Köztársaságtól magyarországi üldöztetéseik miatt 2001. márciusa után politikai menedékjogot nyert roma családokkal kapcsolatos események összefoglalása

Bevezető

A Magyarországon, illetve a nemzetközi sajtóban “zámolyi romák” (franciául “roms de Zamoly”) néven ismertté vált cigány családok 2000. nyarán a strasbourgi székhelyű Európai Emberi Jogi Bírósághoz fordultak azzal a kezdeményezéssel, hogy a nemzetközi bírói fórum állapítsa meg: Magyarországon alapjogaik sérültek, üldöztetés érte őket a hivatalos állami és önkormányzati szervek részéről. Kérték annak a megállapítását is, hogy a kelet-közép-európai országban széles körű romaellenes diszkrimináció érvényesül.

A mintegy félszáz roma a genfi Menekültügyi Egyezmény értelmében egyúttal politikai menedékjogot is kért a Francia Köztársaságtól. A menedékkérők többsége 2001. márciusában és azután politikai menedékjogot kapott, két család esetében családegyesítés révén fogadta be Franciaország a kérelmezőket, egy család pedig fellebbezés folytán a másodfokú döntésre vár. A Krasznai család néhány tagja 2000. végén tovább utazott Kanadába, ezzel kizárták magukat a francia menedékjog kedvezményezettjei közül.

A strasbourgi Európai Emberi Jogi Bíróság viszont 2001-ben elutasította keresetüket, tekintettel arra, hogy a menedékkérelem és a keresetlevél benyújtásáig a romák nem merítették ki a hazai jogorvoslati lehetőségeket.

Az eset – a menedékkérelem elfogadása a francia külügyminisztérium szervezetében működő Menekülteket és Hontalanokat Támogató Hivatal (OFPRA) részéről – rendkívüli sajtóvisszhangot keltett, hiszen az 1990-es rendszerváltás óta először fordult elő, hogy az Európai Unió egyik tagállama politikai menedékjogot adott kelet-európai állampolgároknak, elismerve ezzel üldöztetésüket egy uniós tagjelölt országban. Ez az ország Magyarország, ahol a legkevésbé érvényesül hivatali diszkrimináció a “nemzeti és etnikai” kisebbségekkel szemben, s e kisebbségek más európai országokhoz képest bizonyos kollektív jogokkal – például a kulturális identitásuk ápolását szolgáló kisebbségi önkormányzatokkal – is rendelkeznek.

Előzmények

Kolompár Rudolf, a későbbi Krasznai család feje Pécsett született 1927. február 23-án. (Meghalt Strasbourgban, 2001. szeptemberében.) Élettársa, Kolompár Friderika, Frima Sárhidán született (Zala megye), 1933. április 8-án. Mindkettejüknek volt egy korábbi házassága is: Kolompár Elemér az apa, Rudolf első házasságából született 1950. május 15-én, Kolompár György pedig az anyáéból 1952. december 8-án.

A család a Baranya megyei Bükkösdön állattartással és lókereskedéssel foglalkozott, itt születtek első közös gyermekeik. Születésük sorrendjében: József, Pubi (1954. szeptember 8.), János (1956. augusztus 13.), Gyula és Ibolya (ikrek, 1959. március 23., Ibolya meghalt Kanadában 2001. januárjában gyógykezelés közben, a sírja Hamiltonban található), illetve – már Bükkösdről való elköltözésük után – Sándor és András (ikrek, 1962. június 14.).

1960-ban Kolompárék a Fejér megyei Csór községbe költöztek, és egy faluszéli cigány telepen laktak. Kolompár Rudolf a szomszédos Várpalotán bányában, alumíniumkohóban és hőerőműben dolgozott, és a maga és gyermekei nevét – azért, hogy az iskolában ne érjék őket hátrányos megkülönböztetések – a 60-as években belügyminiszteri engedéllyel Krasznaira változtatta. A Krasznai-testvérek közül a legidősebb, Krasznai József kőműves és hivatásos tehergépkocsi-vezetői szakképesítést szerzett, néhány évig Budapesten dolgozott (első házasságából született lánya, Krasznai Henrietta, Baba), majd Csóron OTP-kölcsönből házat épített, és Székesfehérváron az Alba Volánnál teherautó-vezetőként vállalt munkát. Második feleségétől, Jónás Gizellától született fia, Krasznai József, Csaba és másik lánya, Krasznai Tímea, Karol.

A csóri cigánytelepről Zámoly községbe

Kolompár Friderika 1985-ben a csóri cigány telepről a néhány kilométerre lévő Zámoly község Belmajor nevű településrészére költözött, ott vett, megspórolt pénzéből, egy régi parasztházat. A költözés hátterében családi konfliktus állt: férje összetalálkozott korábbi élettársával, ő pedig ezért megszakította vele az élettársi kapcsolatot, és külön költözött. A családi béke azonban hamarosan – főleg a gyerekek rábeszélésére – helyreállt, Frima visszafogadta a férjét, közösen rendezkedtek be a zámolyi házban. A közelben – a zámolyi Belmajor háború előtt épült cselédházaiban – ekkor már néhány, a Krasznai családdal részben távolabbi rokonságban lévő roma család élt (a Lakatos, illetve a Góman család).

A nyolcvanas évek második felében Kolompár Friderika után néhány, már felnőtt gyermeke is Zámolyra költözött. Gyula és élettársa, Horváth Ágnes, Mari önkényesen foglalt el egy házrészt itt, vele költözött ikertestvére, Balogh Lászlóné Ibolya is, aki – saját gyermeke nem lévén – Gyula gyermekeit, Elemért, Krisztiánt és Szilviát nevelte. János – akárcsak József – Csóron épített házat OTP-kölcsönből, ő ma is ott lakik, és – bár az utóbbi hónapokban családtagjait több fizikai támadás is érte – ma is a várpalotai Inotai Alumíniumkohóban dolgozik hegesztő szakmunkásként. Sándor és András szintén Zámolyra költöztek, előbbi szívességi lakáshasználó volt, utóbbi albérletben lakott. A cselédházakban szomszédjuk volt G. László, Drizár és felesége, Lakatos Ilona, Giza családja.

A későbbi tényfeltárások, illetve a községi önkormányzat dokumentumai szerint két család lakott saját tulajdonú lakásban. A többi lakás tulajdonviszonya azonban nem kellően tisztázott. Elsősorban a helyi termelőszövetkezet használaton kívüli épületei, illetve a takarékszövetkezet rossz állapotban lévő ingatlanai voltak, néhány már magántulajdonban volt.

A zámolyi romák – a férfiak – a székesfehérvári városgondnokság cégeinél segédmunkásként (takarítóként, szemétszállítóként, “kukásként”), illetve Százhalombattán az olajfinomítóban, és különböző munkaadóknál földmunkásként, kubikosként dolgoztak.

A rendszerváltás idején

A rendszerváltás idején, 1989/90-ben sokan elveszítették munkahelyeiket, ezután alkalmi munkákból éltek. A nők – Krasznai Ibolya kivételével, aki szívbetegsége és leszázalékolása előtt szintén dolgozott – hagyományosan inkább a háztartást vezették, gyerekeket neveltek. Krasznai Rudolfot súlyos szívbetegsége miatt szintén leszázalékolták, nyugdíjas lett. A családok jövedelmének jelentős részét tették ki a családi pótlékból és a különböző szociális ellátásokból – például a rendszeres nevelési segélyből, munkanélküli segélyből, jövedelempótló támogatásból – származó jövedelmek. A testvérek befogadták egymás hajlék nélkül maradt családjait, és az idők során több roma család – például az időközben családot alapító unokák – is laktak Zámolyon.

Több esetben előfordult, hogy az általános iskolai tanulókat, illetve az iskolaköteles korba lépő óvodásokat – a zámolyi pedagógusok indítványozására – a székesfehérvári szakértői bizottságok elé utalták, kérve az “enyhe fokban értelmi fogyatékosok” speciális általános iskolájába, a székesfehérvári Arany János Általános Iskolába való áttelepítésüket. A gyerekek kb. egynegyedét “enyhe fokú értelmi fogyatékosnak” nyilvánították. (Ma ugyanezek a gyerekek és testvéreik a francia tannyelvű strasbourgi iskolákban tanulnak – normál pedagógiai körülmények között, esetenként dicséretes eredménnyel.)

Az első zámolyi konfliktusok

1997. október 30.-ról 31.-re virradó éjszaka eső és erős szélvihar zúdult Zámolyra, aminek a következtében egy cselédlakásokból álló sorház tetőszerkezete megcsúszott, és – a helyi települési önkormányzat megállapítása szerint – néhány tartófal is megsérült. A több család által lakott sorház – a polgármesteri hivatal szemrevételezése szerint – életveszélyessé, lakhatatlanná vált. A Krasznai testvérek családjait és a Góman családot a polgármester a helyi művelődési ház színháztermében helyezte el. (Ma már csak egy roma család lakik a zámolyi Belmajorban: Lakatos József, Szibbaj és felesége, Lakatos Piroska, Muki családja. Házukat korábban egy helyi lakostól vették, de – mivel a vételárnak csak egy részét tudták kifizetni – az ingatlant 2001-ben elárverezték. Így – mivel más vevő nem akadt – a kikiáltási ár feléért az eredeti tulajdonoshoz került. A roma házaspár által nevelt 13 gyermek közül – egyet csecsemőkorában elvesztettek – Lakatos Melinda, Góman András élettársa él három gyermekével együtt Strasbourgban. Mivel ő időközben egy alkalommal, 2001. januárjában hazalátogatott, csak férje kapott politikai menedékjogot. Ezért munkavállalási engedéllyel sem rendelkezik Franciaországban.) A kultúrházba költöztették a nagyszülőket, Krasznai Rudolfot és Kolompár Friderikát is, akik arra számítottak, hogy a község gondoskodik majd házuk rendbehozataláról, ezért költöztek a gyermekeik családjával a színházterembe.

Házbontás, költöztetések, szankciók, atrocitások

A romák által lakott – utólag meg nem állapítható mértékben megrongálódott – házakat, anélkül, hogy tulajdonosaikat és használóikat értesítették volna, a szükséges építésügyi szakhatóságok tájékoztatása nélkül, a polgármester utasítására lebontották. A megrongálódott házak állapotáról írásbeli szakértői vélemény nem készült. A bontásról szóló jegyzői határozat 1997. november 13-i keltezésű, határideje december 1., jogorvoslati záradékot – az ombudsman megállapítása szerint jogsértő módon – nem tartalmaz. A házak lebontására, ledózerolására szinte azonnal, már az 1997. november 2. utáni héten sor került. A lebontott házak között volt Krasznai Rudolf és Kolompár Friderika háza is, amely szintén a Belmajorban, de a volt cselédlakásoktól távol, elkülönülten állt, és különösebb sérülést nem is szenvedett. Az önkormányzat és az első fokú építésügyi hatóság részéről eljáró személyek az ombudmani vizsgálat során elismerték, hogy nemcsak a helyszíni szemléről, annak megállapításairól nem készült jegyzőkönyv, hanem egyáltalán nem létezik olyan írásos szakvélemény és dokumentáció, amely rögzítette volna az általuk észlelt állapotot.

A művelődési házba költöztetett romák képtelenek voltak kifizetni a közüzemi díjakat, ezért az önkormányzat 1998. áprilisában megszüntette az épületben a gázellátást, és 1998. április 30.-tól május 14.-ig szüneteltették az áramellátást is. Rövid időre megszüntették a vízellátást is, de a megyei Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat – az önkormányzat által okozott járványveszélyt elkerülendő – ezt hamarosan visszaállíttatta.

Az 1997. október 31. és 1998. július 31. közötti időszakban – amíg tehát a roma családok a művelődési ház színháztermében összezsúfolódva laktak – több alkalommal érte őket fizikai támadás. Ez – Balogh Lászlóné Krasznai Ibolyának, a helyi cigány kisebbségi önkormányzat elnökének az elmondása szerint – különösen gyakran fordult elő azokon a téli éjszakákon, amikor a településen táncmulatságot, “diszkót” tartottak. Ilyenkor a szomszéd falvakból, elsősorban Csákvárról, Gántról, Lovasberényból, de esetenként Székesfehérvárról, Alcsútdobozról és Felcsútról is érkeztek Zámolyra fiatalok, akik kövekkel betörték a művelődési ház ablakait, és más módon is zaklatták az ott lakó romákat. Több gyermeket – köztük csecsemőket is – kórházba kellett szállítani, mert a hideg, kifűthetetlen színházteremben tüdőgyulladást, illetve más légúti betegségeket kaptak.

A zámolyi romák a támadások miatt többször tettek rendőrségi feljelentést, de nem sikerült elfogni, felelősségre vonni a tetteseket.

Előítéletek

A romaellenes atrocitásokat megerősítették azok az előítéleteket szító kormányzati és önkormányzati politikai nyilatkozatok és egyéb megnyilvánulások, amelyek ezekben az években a magyarországi romákat – köztük a nyilvánosság előtt gyakran szereplő zámolyi romákat is – érték. Horn Gyula, 1994 és 1998 között Magyarország miniszterelnöke, több alkalommal (pl. a Lungo Drom roma szervezet kongresszusán és egy balatonfüredi bányász-szakszervezeti nagygyűlésen) szólította fel a romákat, hogy “határolódjanak el a bűnözőktől”, illetve, hogy a munkakerülők ne követeljenek maguknak (lakhatási) jogokat. (A beszédek az úgynevezett “székesfehérvári gettóügy” idején hangzottak el, amikor a jobboldali többségű fehérvári önkormányzat a városból ki akarta telepíteni a korábban szintén a helyi hatóságok által összeköltöztetett Rádió utca 11.-ben élő családokat.) Az őt hivatalában követő Orbán Viktor miniszterelnök egy beszédében munkát és tanulást “ajánlott” a 70-80%-ban munkanélküli, a munkahelyeken és az oktatási intézményekben széles körű diszkriminációnak kitett cigányságnak. Ez utóbbi beszédet a jobboldal azért fogadta tetszéssel, mert könnyen dekódolhatták Orbán üzenetét: a cigányok maguk felelősek hátrányaikért, alulképzettségükért és a munka világából való tömeges kirekesztettségükért.

Horváth János leköszönő zámolyi polgármester a Kossuth Rádió 16 óra című műsorában és a Magyar Televízió Aktuális című politikai háttérműsorában olyan kifejezéseket használt, illetve olyan tényállításokat fogalmazott meg a Zámolyi Cigány Kisebbségi Önkormányzat tagjaival, azaz a zámolyi cigányokkal kapcsolatban, amelyek – a kisebbségi ombudsman Krasznai Ibolya CKÖ-elnökhöz címzett 1998. november 28-i levele szerint – “megvalósíthatják a nagy nyilvánosság előtt, jelentős érdeksérelmet okozva elkövetett rágalmazás vétségét”, egyúttal becsületsértők is. (Az adást tartalmazó hangfelvétel, amelyet dr. Kaltenbach Jenő kisebbségi biztos eljuttatott Krasznai Ibolyához, a Zámolyi Cigány Kisebbségi Önkormányzat elnökéhez, nem áll a rendelkezésünkre, ezért idézni belőle nem tudunk.)

A cigányellenes hisztériakeltés

A cigányellenes hisztériakeltés következtében aláírásgyűjtés kezdődött Zámolyon a romáknak a művelődési házból való eltávolításáért.

A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogok Országgyűlési Biztosa, dr. Kaltenbach Jenő – dr. Hegyesiné Orsós Évának, a kisebbségek ügyeivel foglalkozó kormányhivatal elnökének a kezdeményezésére – 1998. április 30. és 1998. augusztus 12. között vizsgálatot folytatott le a zámolyi romák ügyében, amelynek megállapításait és az ezekhez kapcsolódó intézkedéseit a 2960/1998. ügyszámú, kb. két nyomdai ív terjedelmű dokumentumban hozta nyilvánosságra.

Az ombudsman megállapításai szerint “Zámoly község önkormányzata – bár formálisan eleget tett a lakások és helyiségek bérletéről, valamint az elidegenítésükről szóló törvény ide vonatkozó előírásaiból fakadó kötelezettségeinek, és gondoskodott hét roma család ideiglenes elhelyezéséről – nem tette meg a tőle elvárható és anyagi, költségvetési eszközök hiányával sem indokolható intézkedéseket a végleges vagy tartós lakhatási lehetőségük megteremtése érdekében”. A jegyzői intézkedések jogszabálysértő jellege következtében több roma család elveszítette lakáshasználati jogát, és olyan kiszolgáltatottá vált, hogy közvetlenül fenyegette őket a hajléktalanná válás veszélye.

Az ombudsman megállapításai szerint az érintettek szociális biztonsága a jegyző és az önkormányzat intézkedései következtében olyan mértékben megingott, amely közvetett módon sérti az emberi méltósághoz és a lakóhely szabad megválasztásához fűződő alkotmányos alapjogokat is. A parlamenti kisebbségi biztos közvetett etnikai alapú diszkriminációval magyarázta a jogsértéseket; megállapításait és kezdeményezéseit az érintetteken kívül eljuttatta a Fejér Megyei Főügyészséghez is.

A polgármester többször azt állította, hogy Zámolyon “nincs eladó építési telek”, valamint hogy a zámolyi Belmajor “gazdasági-ipari övezet”, ahol a lakóépületek felépítését tiltja a község részletes rendezési terve. Krasznai József szerint a község lakosainak nem hivatalosan megtiltották, hogy építési telket vagy házat adjanak el cigányoknak. Ugyanebben az időben egy – törvényellenesen – zárttá nyilvánított önkormányzati ülésen önkormányzati tulajdonú építési telkek eladásáról is határoztak – nem cigány személy részére. Az ombudsmani vizsgálat azt is kiderítette, hogy a Belmajor – Zámoly község központi fekvésű belterülete – nem minősíthető át “gazdasági-ipari övezetté”, hanem a valóságban: lakóövezet.

Bebizonyosodott Krasznai Józsefnek, a Magyarországi Roma Parlament elnökhelyettesének, a Fejér Megyei Független Cigány Szervezet elnökének, ez időben a Székesfehérvári Cigány Kisebbségi Önkormányzat elnökének, s egyúttal a legidősebb Krasznai testvérnek az állítása: a zámolyi önkormányzat – a nem cigány lakosság cigányellenes érzelmeit is szítva és kihasználva – arra törekedett, hogy megszabaduljon a hajlék nélkül maradt zámolyi romáktól.

Az Országos Cigány Önkormányzat szereptévesztése

Mivel Zámoly község önkormányzata a kifizetetlen közüzemi számlák miatt 1998. július 31-i hatállyal kiutasította a romákat a helyi művelődési házból, az Országos Cigány Önkormányzat – ahelyett, hogy más, civil szervezetekkel együtt, a kisebbségi biztos ajánlásainak megfelelően érdekvédelmi jelleggel követelte volna a romák lakhatásának megoldását az illetékes zámolyi önkormányzattól – kormányzati nyomásra maga vállalkozott arra, hogy a gyermekes családoknak járó állami lakásépítési támogatás felhasználásával, de a szükséges önrészt saját költségvetéséből megelőlegezve, megoldja a zámolyi cigányok lakásgondjait. Ezzel rendkívül rossz precedenst teremtett: a külön “roma szociálpolitika” példáját, egyúttal túl is lépve a kulturális autonómia biztosítékául szolgáló, ezen kívül érdekvédelmi tevékenységet folytató kisebbségi önkormányzatok feladat- és hatáskörén.

A zámolyi önkormányzatnál a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal, a Belügyminisztérium, illetve a Fejér Megyei Közgyűlés illetékesei többször kezdeményezték, hogy pályázzon a megyei területfejlesztési tanácshoz támogatásért – ebből az összegből megoldható lett volna a lakásépítés –, ezt azonban a polgármester mindannyiszor “presszióként” értékelte, és elutasította.

Megoldási kísérletek

“A területfejlesztési támogatás feltétele, hogy a családok 20% önrésszel rendelkezzenek – írta Horváth Aladár, a Roma Polgárjogi Alapítvány kuratóriumi elnöke 1998. július 22-i keltezésű tényfeltárásában, amelyet eljuttatott Kósáné Kovács Magdához, az országgyűlés emberi jogi bizottságának elnökéhez. – Az Országos Cigány Kisebbségi Önkormányzat kiváltaná azt a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztériumtól területfejlesztésre, felzárkóztatásra kapott 100 millió forint összegű támogatásból.” Az önkormányzat ezt is elutasította. “Állami pénzforrást kell biztosítani legalább két telek megvásárlására, ez maximum 2 millió forint – folytatódik a Roma Polgárjogi Alapítvány idézett dokumentuma. – A telkeken három-három lakásból álló sorházat kell építeni a szociálpolitikai támogatások igénybevételével. (Egy család nyolc gyerekkel 4,2 millió, két család három-három gyerekkel 2,2-2,2 millió, három család két-két gyerekkel 1,2-1,2 millió forint támogatásra jogosult, ez összesen 10,8 millió forint.) A támogatás igénybevételéhez szükséges 35%-os önrész előteremtéséhez 20%-ot biztosítson az OCKÖ, 15%-ot a[z építési] vállalkozó a családtagok saját munkaráfordításaként vegyen figyelembe.”

1998. október 30-án Herczog Edit (MSZP) országgyűlési képviselőnek, Takács Józsefnek, az új, ez év őszén megválasztott zámolyi polgármesternek, Krasznai Ibolyának, a zámolyi CKÖ elnökének, Dobóvári Ildikónak, az Országos Cigány Kisebbségi Önkormányzat hivatalvezetőjének, Horváth Aladárnak, a Roma Polgárjogi Alapítvány kuratóriumi elnökének, Krasznai Józsefnek, a Magyarországi Roma Parlament elnökhelyettesének és másoknak a részvételével egyeztető megbeszélés zajlott le a polgármesteri hivatalban. Itt elhangzott, hogy a megyei közgyűlés segít a települési önkormányzatnak a közüzemi díjak kifizetésében, az önkormányzat az OCÖ által Krasznai József közreműködésével megvásárolt Fenyves utcai telekingatlant – ahol tehát lakossági nyomásra és a község rendezési tervére való hivatkozással nem sikerült felépíteni a romák lakásait – “elcseréli” egy beépíthetőre, Krasznai József támogatást nyújt a romáknak abban, hogy különböző munkahelyeken elhelyezkedjenek, az Országos Cigány Kisebbségi Önkormányzat pedig gondoskodik a lakások felépítéséről. Herczog Edit vállalta, hogy saját pénzéből beüvegezteti (kb. 50-60 ezer forint értékben) a művelődési ház minden ablakát.

A költöztetések és a házépítés anomáliái

“A polgármester a Horn-kormány kisebbségi hivatalában azzal állt elő, hogy a kormány 25 millió forintot adjon a romáknak az ország különböző részein, de Zámolyon kívüli elhelyezéséhez – mondta Krasznai József, később a Strasbourgban menedéket kérő magyarországi cigányok szószólója egy, a Magyar Hírlap 2001. április 24-i számában megjelent interjúban: “Politikailag rossz példa lett volna, ha állami pénzből »cigánymentesítenek« egy települést. Végül abban állapodtunk meg, hogy az állampolgári jogon járó »szocpolból« - tehát nem valami külön, a romáknak járó juttatásból – saját tulajdonú lakásokat építünk. Mivel voltak a cigányok között kisebb családok is, a szocpolt az OCÖ a saját állami költségvetéséből kiegészítette. Egy Székesfehérváron élő személyt kutattam fel, aki hajlandó volt zámolyi telkét cigányoknak is eladni. Ekkor aláírásgyűjtés kezdődött ellenünk, majd kiderült, hogy a falu részletes rendezési tervébe nem illik bele az építkezés. Úgyhogy a romák hamarosan egy faluvégi mocsaras területen találták magukat. Itt is rögtön gondok keletkeztek a rendezési tervvel, ezért az Országos Takarékpénztár sem utalta át időben a pénzt. A cigányellenes sajtó »jelentette«, hogy a romák nem akarnak dolgozni a saját házaik építésén, pedig még Kalocsáról is jöttek ismeretlen cigányok, hogy segítsenek. Csak a falu vezetése és az OTP állítatta le többször a munkát.”

Ilyen tartalmú, a zámolyi cigányok ellen gyűlöletet szító híradások jelentek meg a közszolgálati rádió és televízió egyes híradásaiban és a kormánypárti napilapban – és a szélsőségesen nacionalista hetilapokban, a Magyar Fórumban és a Demokratában is.

“De mire idáig jutottunk, újabb atrocitás történt – folytatódik az interjú. – Farkas Flórián [az Országos Cigány Önkormányzat elnöke – H. I.] – ahelyett, hogy a romák Zámolyon tartásáért harcolt volna – egy éjszaka Budapestre hozatta, és egy Gyömrői úti, épülőfélben lévő ingatlanba zárta őket. A Magyar Helsinki Bizottság és a Roma Polgárjogi Alapítvány elnöke személyesen állapította meg, hogy az OCÖ elnöke idős embereket és gyerekeket tartott bezárva embertelen körülmények között. Ezt az eseményt is az üldöztetés részének tekintjük.”

A zámolyi romák az Országos Cigány Kisebbségi Önkormányzat, OCKÖ (későbbi nevén: Országos Cigány Önkormányzat, OCÖ) művelődési házában kerültek elszállásolásra, oly módon, hogy megtiltották nekik az épület elhagyását, a bejárati ajtóhoz pedig biztonsági őröket állítottak. Bár az épület emeleti részén lakható helyiségek, színházterem, irodák, vizesblokkok is voltak, a gyermekes családokat építési területen, a földszinten, építési anyagok között “szállásolták el”. A bejárathoz biztonsági őröket állítottak. Megtiltották azt is, hogy a sajtónak nyilatkozzanak. Megfenyegették őket: csak akkor segítenek rajtuk, ha letagadják elhelyezésük körülményeit és a személyes szabadságuktól való megfosztottságot. Ennek következtében Krasznai Ibolya telefonon és személyesen a Roma Polgárjogi Alapítvány munkatársainak ugyan elpanaszolta helyzetüket, egy ezt követő nyilvános sajtóértekezleten – Farkas Flóriánnak, az országos roma önkormányzat elnökének a jelenlétében – viszont dicsérte az elhelyezésüket, s tagadta, hogy bezárták volna őket.

Aláírásgyüjtés a romák lakásépítése ellen Zámolyban

A Krasznai-interjúban említett telekvásárlás után Zámolyon az önkormányzati képviselők részvételével és támogatásával aláírásgyűjtés kezdődött a romák lakásépítése ellen. A zámolyi romák szerint ennek, és nem a falu részletes rendezési tervével való diszharmóniának köszönhető, hogy a falu szélén, a Vasvári Pál utcában kezdődhetett meg lakásaik felépítése az Országos Cigány Önkormányzat szociálislakás-építő kht.-jának a kivitelezésében. A munkálatok irányításában részt vett Babai János, az Országos Cigány Önkormányzat képviselője. Az akció “politikai kezelését” és a sajtóval való kapcsolattartást Osztojkán Béla OCÖ-alelnök, író-újságíró vállalta.

A zámolyi romáknak az OCÖ budapesti, építés és átalakítás alatt álló ingatlanába zárásával egy időben – mivel megfelelő albérletet nem sikerült nekik szerezni – a zámolyi Vasvári Pál utcában az Országos Cigány Önkormányzat egy részben új, részben bontott anyagból készült faházakból, illetve konténerekből álló cigány telep felállítását kezdte el. A házak között volt vitrines újságosbódé, egyéb nem lakás céljára szolgáló helyiség, és két új – egy ukrán vállalkozótól 50%-os kedvezménnyel vásárolt – faház is. Összesen 6 építményt állítottak fel a Vasvári Pál utcában, amely mind egy légterűek, fűtésre, főzésre és vizesblokk beszerelésére egyaránt alkalmatlanok voltak. (A két konténer egyikében főztek, a másikban bútoraikat raktározták a romák, a fentieken kívül egy kereken álló vécé-zuhanyozó tartozott még a telephez.)

Végül 1998 őszén megkezdődhetett a téglaházak építése egy meglehetősen bonyolult építési konstrukció és finanszírozás keretében. Ennek a lényege az volt, hogy az építést végző vállalkozás – az OCÖ közhasznú társasága – az építtető romák által elvégzett földmunkák és egyéb segédmunkák fejében “megelőlegezte” nekik az állami lakásépítési támogatás (az úgynevezett “szocpol”) elnyeréséhez szükséges saját részt. Ennek felmutatásával folyósította a kht.-nak az Országos Takarékpénztár az állami lakásépítési támogatást. (Megjegyzendő, hogy hasonló “finanszírozási konstrukciókat” ugyanezekben az években az ország más részein – például a Borsod-Abaúj-Zemlén megyei ügyészségeken – hitelezési csalásnak minősítettek, megbüntetve a vállalkozókat és ügyészi figyelmeztetésben részesítve az építtetőket.)

A valóságban – bár a községi önkormányzat akadékoskodásai miatt az építkezés gyakran valóban félbeszakadt, az OTP is akadozva utalta át az OCÖ közhasznú társaságának a “szocpol” részleteit – a romák mindannyian dolgoztak a Vasvári Pál utcai építkezésen, sőt rokonaik, cigány és magyar barátaik is részt vettek a munkálatokban.

A magyarországi jobboldali sajtó

A jobboldali sajtóban – elsősorban a kormánypárti Magyar Nemzetben, az erős kormánybefolyás és a szélsőségesen nacionalista Magyar Igazság és Élet Pártjának felügyelete alatt működő “közszolgálati” Magyar Televízióban, valamint a szintén “közszolgálati” Magyar Rádióban – több alkalommal elhangzottak az előítéleteket megerősítő, a zámolyi romákat lustáknak, munkakerülőknek, bűnözőknek beállító műsorok. Az előítéletes médiában zámolyi községi vezetők, sőt országos politikusok is megszólaltak, nem ritkán becsmérlő hangon emlegetve a Vasvári Pál utcai roma családokat. Ennek következtében az országban erősödött a cigányellenesség, különösen a zámolyi romák ellen, akik, úgymond, ajándékba, érdemtelenül, származási alapon járó kiváltságként kapnak az államtól lakásokat. A televízió-műsorok közül különösen “emlékezetesek” maradnak a későbbi MIÉP-képviselőjelölt, Franka Tibor által készített riportok, amelyekben a politikusi ambíciókat ápoló újságíró többször félreérthetetlenné teszi: a zámolyi romák érdemtelenek a lakásokra, amelyeket ajándékba kapnak az államtól, és még a házak felépítésén sem hajlandók dolgozni.

A lázas médiatevékenységnek is köszönhető, hogy a faluban egyre feszültebbé vált a viszony a cigányok és a nem cigány lakosság között. Krasznai Ibolya CKÖ-elnök és mások elmondták: fenyegetések érték őket, nyilvános helyeken – a székesfehérvári autóbuszon, az élelmiszerboltban és a szórakozóhelyeken – hangos, provokatív megjegyzéseket tettek rájuk, “beszóltak” nekik, előfordultak apró összetűzések is.

Az építkezésen dolgozó zámolyi illetőségű Flaschner Károly szerint az építő vállalkozás több feketemunkást is alkalmazott, sokuknak a kialkudott járandóságát a mai napig sem fizették ki. Tartozik az Országos Cigány Önkormányzat a szintén zámolyi Varga családnak is, akiknek az ingatlana a roma telep szomszédságában áll. Mivel a romák házainak felépítésére a Vasvári Pál úti – mocsaras területen fekvő – telek túl kicsinek bizonyult, a kht. vezetői szóban megállapodtak Vargáékkal, hogy az ő telkük egy részét is beépítik, cserébe pedig felújítják összedőlőfélben lévő házukat. Ez elmaradt; s mivel Vargáék épülete tovább romlott, 2001. nyarán Varga Piroska élettársával, Mayer Viktorral együtt önkényesen elfoglalt egy lakást a megürült telepen. (A lakás Lakatos Etelé, Babáé és gyermekeié, akik nem utaztak ki a Krasznai családdal Strasbourgba; jelenleg Kislángon, egy villany nélküli vályogházban laknak.)

Az 1999. augusztus 28-i – másnap halállal végződő – bűncselekmény

A Fejér Megyei Főügyészség vádirata szerint három, a szomszédos Csákváron lakó fiatalember 1999. augusztus 28-án a késő esti órákban egyikük újonnan vásárolt Trabant típusú autójával a zámolyi cigány telepre ment, hogy ott egy szintén csákvári társuk korábbi sérelmeit Krasznai Krisztiánnal szemben megbosszulják. (Krasznai Krisztián, aki 1980. szeptember 19-én született, a Strasbourgban politikai menedékjogot nyert Krasznai Gyula kisebbik fia. Mivel szülei elváltak – édesanyja ma Székesfehérváron, a Sóstói lakótelepen él –, nagynénje, Gyula ikertestvére, a gyermektelen Krasznai Ibolya nevelte.) Az autót vezető N. Sándor, valamint a később tragikus véget ért Cs. Ferenc és társa, P. Zoltán a Vasvári Pál utcai telep előtt megálltak, Cs. és P. az autóból kiszálltak, és Krasznai Krisztiánt keresték. Ezt követően – eddig kellően nem tisztázott körülmények között – összetűzésre került a sor a zámolyi romák és az éjszakai csákvári látogatók között, melynek következtében egyikük, az akkor már menekülőfélben lévő Cs. Ferenc olyan súlyos fejsérüléseket szenvedett, hogy másnap, a kórházba szállítás után meghalt.

A temetés, bírósági eljárás

Temetését rasszista, cigányellenes politikai rendezvénnyé változtatták a MIÉP ifjúsági szervezetének aktivistái, akik az ország távolabbi vidékeiről is a helyszínre érkeztek. A Magyar Fórum terjedelmes riportban számolt be a temetésről, ahol rasszista, nacionalista, cigányellenes jelszavak is elhangoztak.

A körülményekhez tartozik, hogy a Csákvár irányába menekülő P. Zoltán és N. Sándor hosszú ideig nem hívták hátrahagyott társukhoz sem a mentőket, sem a rendőrséget. A mentőket Krasznai Szilvia, Krasznai Krisztián húga hívta ki élettársa, Lakatos Ferenc, Pubi mobiltelefonján, a rendőröket pedig végül, de jókora késéssel – csákvári ismerőseik rábeszélésére – P. Zoltánék.

A jelenleg is folyó bíróság eljárás során a tanúként meghallgatott P. Zoltán úgy vallott: csak véletlenül keveredtek a cigány telepre, valójában V. Richárdot keresték. (Ennek ellentmondani látszik a csákvári presszó magát megnevezni nem kívánó felszolgálónőjének “off record” elmondott információja a Fejér Megyei Hírlap munkatársának, a Roma Sajtóközpont tudósítójának, valamint a Roma Polgárjogi Alapítvány tényfeltáró munkatársának. E szerint a vádirat helytálló: Cs. Ferenc, aki barátjával, P. Zoltánnal együtt egy eszközös keleti küzdősportot űzött – kempózott –, aznap a késő esti órákban a zámolyi cigány telepre készült, egy régebbi “diszkós konfliktusát lerendezni”. A némi szeszes italt is elfogyasztó Cs. Ferenc a felszolgálónő szerint ehhez talált segítő autótulajdonost N. Sándor, és közreműködő társat P. Zoltán személyében.)

Krasznai Krisztián bűnösségét az eddigi bírósági eljárás során mindössze egy közvetett bizonyíték, V. Richárd vallomása támasztotta alá. V. Richárd tanúvallomásában elmondta, hogy egy harmadik társuk, K. Antal jelenlétében maga Krasznai Krisztián mondta el neki: az ő kezétől származnak azok az ütések, amelyek később, székesfehérvári kórházban Cs. Ferenc halálát okozták. K. Antal azonban ezt a bíróság előtt cáfolta, szerinte Krasznai Krisztián nem mondott ilyet.

A bűncselekmény idején a zámolyi cigány telepen vendégként tartózkodott a budapesti illetőségű D. Magdolna is, aki a mentők kiérkezéséig első segélyben részesítette a súlyosan megsérült Cs. Ferencet. Mivel D. Magdolna a rendőrségi vizsgálat idején beismerő vallomást tett, mely szerint ő okozta volna Cs. Ferenc súlyos fejsérüléseit, az esetet követő napokban halált okozó testi sértés gyanújával őrizetbe vették, majd a bíróság elrendelte előzetes letartóztatását. Arra a kérdésre, hogy a szemtanúk szerint gyenge, törékeny testalkatú D. Magdolna, aki már ránézésre sem lehetett képes ilyen súlyos sérüléseket okozni, miért vállalta magára a bűncselekményt, Krasznai Ibolya úgy válaszolt a Roma Polgárjogi Alapítvány munkatársának: szerelemből. (Hogy kibe volt szerelmes, azt nem lehetett tudni, az illető – Krasznai Ibolya szerint – “már nem tartózkodott a telepen”.) Krasznai Krisztián meggyanúsítása után D. Magdolnát hamarosan szabadlábra helyezték.

D. Magdolnát a bíróság már nem hallgathatta meg, mivel 2000. nyarán, Budapesten, a MÁV-kórház egyik mellékhelyiségében heroin-túladagolás következtében meghalt.

Krasznai Krisztiánt először 1999. őszén egy rendőrségi kihallgatás során vették őrizetbe, előzetes letartóztatására azonban – ügyvédje közbenjárása folytán – ekkor még nem került sor. Másodszor 2000. februárjában fogták el körözés után, majd elrendelték előzetes letartóztatását is. (A zámolyi romákat 1999. végén az Országos Cigány Önkormányzat – lévén, hogy a faházakban nem volt megoldható a fűtés – ismét Budapestre költöztette. A Budapesten tartózkodó Krasznai Krisztiánnak nem kézbesítették a nyomozó hatóság Zámolyra címzett idézéseit, és ezt a bíróság “elrejtőzésként” értékelte. Ez szolgált az előzetes letartóztatás alapjául.)

2001. őszén a Fejér Megyei Bíróság dr. Soós tanácsa – dr. Monostory Attila ügyvéd, sértetti képviselő indítványára – meghallgatott egy névtelen tanút is. A tanú meghallgatásán nem lehetett jelen a sajtó, más tanúk, sőt még a vádlott Krasznai Krisztián sem, csupán védői, a vádat képviselő ügyész és a bíróság tagjai ismerhették meg vallomását.

A “különösen védettnek” nevezett tanú – sajtóértesülések és egyéb, megbízhatónak látszó információk szerint – V. Richárdhoz hasonlóan másod-, vagy harmadkézből származó vallomást adott elő. Elmondása szerint Krasznai Ibolyától megtudta, hogy valóban Krasznai Krisztián volt a tettes, és a konfliktus hátterében drogelszámolási vita, drogügylet állt. A heroin-túladagolás következtében meghalt D. Magdolna jelenléte miatt ez az indíték legalábbis nem zárható ki. Vallomásának másik fele azonban már valószínűtlen: szerinte a romák Horváth Aladárnak, a Roma Polgárjogi Alapítvány kuratóriumi elnökének, Krasznai Józsefnek, a vádlott nagybátyjának és egy újságírónak (az RPA tényfeltáró csoportja vezetőjének) a jelenlétében rábeszélték D. Magdolnát, hogy vállalja magára a bűncselekményt. Ezt azonban az érintettek határozottan cáfolják. Horváth Aladár ebben az időben egyáltalán nem volt Zámolyon – itt tényfeltáró munkatársa képviselte az alapítványt, aki szintén nem vett részt ilyen megbeszélésen –, Krasznai József pedig külföldön, Görögországban tartózkodott. A bíróság – két hónapos határidővel – pótnyomozásra visszaadta az ügyet az ügyészségnek.

A vádiratban, a bírósági eljárásban, valamint a jobboldali lapokban esetenként célzás történik egy, az első rendű vádlottal “szándékegységben” lévő másik bűnelkövető személyére is. Mint a tárgyalásokon kiderült, az ismeretlen gyanúsított személye a leginkább a G. Lászlóéval azonosítható. G. László öt hónappal ezelőtt Strasbourgban balesetet szenvedett, egy fulladás következtében súlyos agyi oxigén-ellátási trauma érte, korábban egy másik baleset következtében gégemetszést is végre kellett rajta hajtani, és ezért öt hónapja kómában fekszik. Orvosi vélemények szerint esetleges öntudatra ébredése esetén sem volna képes vallomást tenni, beszélni, vagy saját ellátásáról gondoskodni.

A bűnjelek között szerepel egy baseballütő is, amelyet a romák adtak át az eljáró rendőröknek. Elmondásuk szerint ezt az eszközt a csákváriak hozták magukkal, és azzal támadtak az éjszakai álmukból felriadt, a sokszoros fenyegetettségtől pánikba esett cigányokra. (Mint említettük, két csákvári fiú a “látogatók” közül kempózott, azaz egy keleti, eszközös, bottal végzett küzdősportot űzött.)

A bírósági tárgyalás a pótnyomozásra előírt 60 nap letelte, és az esetlegesen módosított vádirat benyújtása után folytatódik, első fokú, nem jogerős ítélet 2002. elején várható.

1999. őszén több életveszélyes fenyegetés érte a zámolyi cigányokat. A szinte naponta, az ország különböző pontjairól – pl. Szegedről, Miskolcról – érkező névtelen leveleket Krasznai Ibolya CKÖ-elnök átadta a székesfehérvári rendőrkapitányság illetékeseinek.

1999. szeptemberében gyújtogatás történt a cigány telepen. Két faház között – ahol G. László családjának bútorait és ruhaneműit “raktározták” – az éjszakai órákban ismeretlenek tüzet gyújtottak, s csak a véletlennek köszönhető, hogy nem égett le teljesen Krasznai Rudolf és Kolompár Friderika közös tartózkodási helye. A tettesek kilétét nem sikerült kideríteni.

Budapest, XII. kerület, Csór – a romák utolsó hónapjai Magyarországon

A tél beállta előtt az Országos Cigány Önkormányzat Budapestre, a XII. kerületi Törpe utca 2. szám alatti villába költöztette a zámolyi romákat. (Mint korábban jeleztük, a téglaházak 1999. végéig nem épültek fel, a főként bontott anyagból álló faházak pedig alkalmatlanok voltak a fűtésre.)

A villa tulajdonosával, bizonyos W.-vel, illetve vállalkozásával a Farkas Flórián vezette OCÖ már korábban “üzleti” kapcsolatban volt. W. ugyanis részben lakottan vette meg a jelentős értéket képviselő Törpe utcai épületet, és az évek során sem sikerült onnan eltávolítania az ott jogszerűen lakó idősebb, nyugdíjas, egyedülálló hölgyet. Az üzlet lényege az volt, hogy a vállalkozó ellenszolgáltatás nélkül, pusztán a rezsi kifizetéséért az Országos Cigány Önkormányzat rendelkezésére bocsátotta ingatlanát, cserébe viszont az OCÖ köteles volt ott átmenetileg hajlék nélkül maradt cigány családokat elhelyezni, abból a célból, hogy a feltételezett “rossz szomszédság” majd – a W. által diktált feltételekkel – távozásra bírja a nem kívánatos lakót. (Korábban, amikor Borsod-Abaúj-Zemplén megyei családok laktak a Törpe utcában, volt is némi súrlódás a szomszédok között, a zámolyi romákkal azonban más volt a helyzet: a néni hamarosan összebarátkozott velük.)

A családok nagy része – az idős Krasznai házaspár kivételével – egy közös légterű földszinti teremben, a magyarországi börtönökben használatos emeletes sodronyos ágyakon volt elhelyezve. Sem bútorokat, sem egyéb személyes tárgyakat nem hozhattak magukkal, ruháikat jórészt az ágyak alatt tartották.

A zámolyi romák Budapestre költözése

A zámolyi romák Budapestre költözése után a zámolyi önkormányzat felszólította őket, hogy jelentkezzenek ki eredeti lakcímükről, illetve megkísérelték “fiktívvé nyilvánítani” zámolyi állandó lakásukat. Ez azonban a jogvédő szervezetek közbelépése miatt nem sikerült.

Egy alkalommal – cigányellenes jelszavak kiabálása közben – két erősen ittas fiatalember támadt az ott tartózkodó asszonyokra. (A gyerekek iskolában, a férfiak a százhalombattai olajfinomítóban dolgozni voltak.) A támadás súlyosabb kimenetelét a nem cigány szomszédasszony akadályozta meg, aki kihívta a rendőröket, és testével védte meg – a támadók útjába állva – Kolompár Friderikát.

Budapesti tartózkodásuk idején a Nemzetbiztonsági Hivatal munkatársai felderítették, hogy csákvári fiatalok robbanóanyagot gyűjtöttek össze a Csákvár körüli erdőkben, nagy valószínűséggel abból a célból, hogy a zámolyi cigányokat visszaköltözésük után felrobbantsák. A rendőrség eljárást indított egy Székesfehérváron tanuló középiskolás ellen, akitől a robbanószert még időben elkobozták. (A Csákvár környéki erdőkben, ahol a második világháború idején több hónapig folytak hadműveletek, még ma is jelentős mennyiségű lőszer és robbanószer található.)

Az Országos Cigány Önkormányzat 2000 februárjában – a téglaházak teljes felépülése előtt – lakásszentelőt tartott a zámolyi cigány telepen, ahol a televíziókamerák jelenlétében átadták a családoknak a házak kulcsait, és a csákvári katolikus pap felszentelte az épületeket. (Zámoly református község, a romák ellenben római katolikus vallásúak.) Farkas Flórián bejelentette, hogy megegyezett az Orbán-kormány belügyminiszterével: a cigányok kívánságának megfelelően rendőrőrsöt hoznak létre Zámolyon, hogy megvédjék a romákat a további támadásoktól.

Időközben a faházakban és a konténerekben maradt felszerelési tárgyak, háztartási eszközök közül sok eltűnt, a roma telepet ismeretlen tettesek kifosztották. A romák, akik – Krasznai József elmondása szerint – ekkor már eldöntötték, hogy a maguk és gyermekeik élete és testi épsége védelmében nem fognak Zámolyra költözni, átvették a lakáskulcsokkal járó készpénzsegélyt Farkas Flóriántól. Néhány nap múlva az OCÖ elnöke a közszolgálati televízióban cáfolta, hogy rendőrőrsöt hoznának létre Zámolyon, és kijelentette: mindenki a saját felelősségére költözik be a zámolyi téglaházakba.

Mivel a budapesti Törpe utca elhelyezésük megszűnt, a zámolyi romák – végső elkeseredésükben – Krasznai József csóri házába költöztek. Krasznai József háza, mivel a 80-as években OTP-kölcsönből épült, és tulajdonosa a megemelt lakáshitel-kamatokat székesfehérvári állásának megszűnte után (s egy csődbe jutott teherfuvarozói vállalkozás megszűntével) nem tudta fizetni, végrehajtás, árverezés előtt állt. Az ekkor már Csóron, főként a ház alagsorában, mezőgazdasági melléképületeiben lakó romák végleg kilátástalan helyzetbe kerültek: az állandó fenyegetettségek miatt Zámolyra nem költözhettek, máshol pedig nem találtak lakható ingatlant.

Végkifejlet, Strasbourg

2000. húsvétján egy pincemulatság következtében egy csóri lakos iratait és pénzét elveszítette, és erről úgy számolt be ismerőseinek, hogy betörtek hozzá, meglopták. Néhányan, akiknek a hétvégi házát korábban ismeretlenek szintén feltörték, felvetették, hogy a Csórra néhány hete visszaköltöző, “köztudomás szerint” bűnöző életmódot folytató zámolyi “gyilkos cigányok” lehettek az elkövetők. Rendőrségi feljelentés született, amelyről az országos média is beszámolt, de vizsgálat nem indult, mert az elveszett értékeket időközben megtalálták. (Erről már nem írtak az újságok.)

Csete Dezső csóri polgármester, aki a 80-as évek végén a sajtóban hangoztatott, soha vissza nem vont cigányellenes kijelentéseiről híresült el (“minden cigányt le kellene lőni egyetlen golyóval”) és a helyi képviselőtestület megakadályozta a roma családok bejelentkezését Csórra. Megtagadták a gyerekek óvodai és iskolai beíratását. A falu első embere egy televíziós hírműsorban kijelentette: “a zámolyiakhoz hasonló élősködőket még az állatok is kivetik maguk közül”.

Rendszeresek voltak a csóri Arany János utcában – a Krasznai-ház előtt – az éjszakai zaklatások, amelyeknek során horogkeresztet és rasszista feliratokat mázoltak a roma vezető házának falára. Krasznai József májusban sajtótájékoztatót hívott össze lakására, ahol bejelentette: elhagyják az országot, politikai menedékjogot kérnek egy nyugati országban.

Magyarország elhagyása

Katz Katalin, a jeruzsálemi Héber Egyetem szociális munkás szakos tanára (a palesztinok jogaiért küzdő mozgalmak egyik neves aktivistája) a roma holokausztról készülő interjúi közben ismerte meg Krasznai Rudolfot és Kolompár Friderikát. (Az idős házaspár holokauszt-túlélő; Krasznai Rudolf kényszermunkás, Kolompár Friderika pedig – kislányként – a komáromi várbörtönben lévő gyűjtőtábor lakója volt a vészkorszak idején, több hozzátartozójukat, Friderikának az édesapját is Auschwitzba deportálták, ahonnan nem tértek vissza.) A zsidó professzornő ekkor, 2000 tavaszán ismerkedett meg Krasznai Józseffel, és felajánlott neki 4000 dollárt a meneküléshez.

Krasznaiék a biztonság kedvéért nem árulták el Katz Katalinnak, hogy Strasbourgba készülnek (ő úgy tudta, hogy Franciaországon keresztül Kanadába tartanak), de velük tartott az autóbuszon. Csak a határ átlépése után ismerte meg az igazi úticélt.

Krasznai József egy székesfehérvári fordítóirodában angolra fordíttatta beadványukat a strasbourgi Európai Emberi jogi Bírósághoz, majd autóbuszt béreltek, és a tv2 forgatócsoportjának és a franciául jól beszélő Puporka Lajosnak, a Népszava újságírójának a kíséretében 2000. július 25-én Franciaországba utaztak.

Megérkezésük után az Európai Emberi Jogi Bírósághoz mentek, ahol személyesen átadták beadványukat személyes üldöztetésükről és a magyarországi romák elleni széles körű diszkriminációról.

Az első éjszakájukat a német határ mellett, a Rajna partján álló Auberge de Jeunesse ifjúsági szállóban töltötték. Katz Katalin és a korábbi Bas-Rhin megyei főrabbi fiának, egy Warschawski nevű újságírónak a segítségével kapcsolatba léptek dr. Georges Federmann pszichiáterrel, ismert strasbourgi emberi jogi aktivistával, majd az 1956-os politikai menekült Bombola Mihály nyugdíjas színházi rendezővel, aki a továbbiakban segítőjük, tolmácsuk lett.

Az első sajtóhírek után megkereste a csoportot Borovi János párizsi matematikatanár, a Cinquième Zone című alternatív lap egyik szerkesztője, majd csatlakozott hozzájuk a szintén Párizsban élő Richard Moyon franciatanár és Klauber Vera.

Strasbourgi Felhívás

Hamarosan, augusztus 23-án, kiadták az “Appel du Strasbourg” (Strasbourgi Felhívás) című kiáltványukat a zámolyi romák támogatásáért, amelyet az év végéig mintegy 1500-an írtak alá, szervezetek és magánszemélyek. Köztük a legnagyobb francia szakszervezet, a CGT, a két legnagyobb emberi jogi mozgalom, a MRAP és a Ligue des Droits de l’Homme, egy kisebb pedagógus- és egy postás-szakszervezet, az illegálisan Franciaországban élők, az úgynevezett “papír nélküliek” szervezete, egy katolikus püspök, a fent említett – korábban strasbourgi – jeruzsálemi rabbi, egy svájci székhelyű nemzetközi szocialista egyesülés és mások.

Megalakult a zámolyi romákat támogató szolidaritási bizottság, és egy Le Pen- ellenes újság a http://roms.acontrecourant.org internetcímen nyilvánosságra hozta a róluk szóló dokumentumokat, újságcikkeket.

2000 őszén több roma – köztük Krasznai Ibolya és élettársa, Kolompár Ferenc – tovább utazott a kanadai Hamiltonba, mert az őket ellátó katolikus Caritas aktivistáitól úgy értesültek, hogy hamarosan kiutasítják őket az országból (és 20 ezer francia frankot különítettek el a hazautazásukra). A szívbeteg Krasznai Ibolya itt halt meg a következő év elején.

Március 2-án egy zöld és egy kommunista francia parlamenti képviselő közbenjárására a zámolyi romák és támogatóik sajtókonferenciát és közös értekezletet tartottak a francia Nemzetgyűlés épületében. A rendezvény hírére a magyar Külügyminisztérium első osztályú repülőjegyet vett három – a hatalom iránti szervilizmusáról ismert – ózdi roma kisebbségi önkormányzati képviselőnek, akiket a párizsi magyar nagykövetség szállított a sajtótájékoztató helyszínére, de – a provokációtól tartva, a rendezők kérésére – a Nemzetgyűlés őrei nem engedtek be a rendezvényre.

A sajtótájékoztató éjszakáján jelent meg a Magyar Nemzetben – Lovas István fordításában – a Jane’s Intelligence Digest brit titkosszolgálati folyóirat “megbízható titkosszolgálati forrásokból” származó “információja”, mely szerint a volt szovjet titkosszolgálat, a volt KGB utódszervezetei állnak a zámolyi romák francia menedékkérelme mögött. Demeter Ervin, a magyar polgári Nemzetbiztonsági Hivatalt felügyelő tárca nélküli miniszter a Magyar Televízió egyik riporterének arra a kérdésére, hogy “egyenesen Budapestről” származnak-e a tekintélyes brit lap információi, nem cáfolt és nem erősített meg semmit.

Menedékjog Franciaországban

2001. március 8-án jelent meg a Magyar Hírlapban a hír: a Francia Köztársaság politikai menekültként ismer el több, Magyarországról elmenekült családos romát a zámolyiak közül. Az első menedékjogi értesítést több követte. Nem kapott politikai menedékjogot – és a hozzá kapcsolódó munkavállalási engedélyt – az idős Krasznai-házaspár, mert ők megérkezésük után azonnal visszaindultak Magyarországra. Helyette viszont befogadottak lettek, egy apartmant kaptak a megélhetésükhöz szükséges szociális segéllyel egyetemben a strasbourgi öregek otthonában. (Kolompár Friderika férje halála után innen az egyik unokájához költözött.) Hasonló okokból nem kaptak menedékjogot a Kanadába tovább utazók, valamint Lakatos Melinda, aki az édesanyja hívására 2001. elején néhány napot szintén Magyarországon töltött. (De ő is családjával lakik Strasbourgban.) Egy család ügyében fellebbezés folytán másodfokú döntésre várnak.

38 magyar értelmiségi levele

A menedékjog megadását március 9-én 38 magyar értelmiségi – köztük Faludy György költő, Jancsó Miklós filmrendező, Esterházy Péter író, Kemény István szociológus és mások – levélben köszönte meg Lionel Jospin francia miniszterelnöknek a menedékjog megadását, a magyarországi roma üldözöttek befogadását.

A magyar Országgyűlésben Hegedűs Lóránt református pap, MIÉP-alelnök, szélsőjobboldali parlamenti képviselő egyebek mellett a következőket mondta napirend előtt a levelet aláíró értelmiségiekről: “Hazaárulóknak csak azért nem nevezhetjük őket, mert soha nem azonosultak lélekrezdülésnyire sem a magyar néppel, annak sorsával, történelmével, kultúrájával, életével. […] Hát itt vannak a Németh László hígmagyar kategóriájába sem sorolható vérszívók, akik a nemzet testén élősködő piócaként a csákvári magyar fiatalember vérén hizlalják az egyenlő bánásmód csúszó-mászó mázával bevont magyarellenes diszkriminációjukat. […] Törekvéseik veszélyességét mutatja a zámolyi cigányok strasbourgi kalandozását megszervező szakértő háttérapparátus, többek között Katz Katalin, a jeruzsálemi héber egyetem szociológiai tanszékének előadója, kinek – csakúgy mint társainak – nem valószínű, hogy bármikor is eszébe fog jutni, hogy akár csak egy dollárral is támogassa az izraeli hadsereg által lemészárolt palesztin gyerekek családjait.”

Budapesti Felhívás

2001. május 26-án Budapesten “Liberté, Egyenlőség, Phralipe” elnevezéssel konferenciát tartottak a zámolyi romák franciaországi, magyarországi és izraeli támogatói a Társaság a Szabadelvű Belvárosért egyesület szervezésében. A jelen lévő emberi jogi szervezetek vezetői és mások aláírták a három nyelven, magyarul, franciául és angolul megfogalmazott Budapesti Felhívást, amely egyebek mellett a következőket tartalmazza: “Magyarországon nacionalista, rasszista uszítás, rágalomhadjárat célpontjai lettek a zámolyi romák, és azok is, akik támogatják őket. […] Egyetértünk abban, hogy az épülő Európa csak akkor jelenthet előrelépést, ha demokratikus, és tiszteletben tartja az emberi jogokat. Ez az Európa semmiképpen sem tűrheti el a rasszizmust, az etnikai és a vallási megkülönböztetést, az idegengyűlöletet és a kisebbségek elnyomását.”

Budapest, 2001. október hó

Készült az Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Programiroda felkérésére

Készítette: Hell István
Szerkesztette: Törzsök Erika